Azt hiszem, mindannyiunkkal történt már olyasmi, hogy egy jól induló reggel után bementünk a munkahelyünkre és elkezdtük magunkat kollégáink panaszkodása miatt hirtelen rendkívül rosszul érezni.

Vagy esetleg valami hasonló is, mint velem és a kislányommal. Ő azokon a járdaszakaszokon, ahol a kerítés mögött kutya van, kihúzódik a járda legszélére, pedig nem is fél a kutyáktól igazából. Nem értettem sokáig, aztán egyszer csak megfigyelve magamat, rájöttem a megoldásra: én közlekedek így. Félek, mióta kicsi koromban egy kutya a kerítés mögül kinyúlva megkapta a kezem.

A tanár, ugyanúgy, mint a szülő, vagy bármely számunkra fontos személy az életünkben modellként szolgál. Öntudatlanul átvesszük, - ha kapcsolatunk szeretetteljes, akkor erősebben, - viselkedési mintáikat, beolvasztjuk megfigyelés és utánzás útján a magunkéba. Amikor kislányom látta, hogy félek a kutyáktól és kimegyek a járda szélére, akkor valószínűleg megtanulta, hogy a kerítés mögött ugató kutya félelmetes.

Így a tanár is, ha esetleg ő maga is szorong a nyelvtanítási helyzettől, netalán a beszédtől, és ez sokszor fordul elő, akkor a diákok öntudatlanul eltanulhatják. Ez fordítva is működik. Ha fesztelenül szorongás mentesen beszél, ha esetleg néha hibázik is, majd ezt nyugodtan felvállalja, valószínűleg fel sem fog a tanítványban merülni, hogy az idegennyelven való megszólalás félelemkeltő lehet.

(Ennek jelenségnek a tudományos hátterét Albert Bandura amerikai pszichológus professzor fejtette ki szociális tanulás elméletében. Kísérlet: Bandura és Rosenthal, 1966.)

Milyen klassz azokon az órákon részt venni, ahol a tanárunk lelkesen tanít. Ahol valóban látszik, hogy ő "jelen" van. Ilyenkor azt sem veszik sokszor észre a tanulók, hogy vége az órának. Ösztönző, ha szabad nevetni, egy-egy poént a megfelelő tanulás-lélektani helyzetben elsütni.

A másik ember öröme, lelkesedése minket is inspirál, magával ragad. Olyan ez, mintha folytonos érzelmi fertőzés közepette élnénk. Az érzelmeket épp úgy kapjuk el a másik embertől, mint a náthát. "Társas" agyunk van, amely keresi a bensőséges kapcsolódást a másik aggyal, ha találkozunk valakivel. Épp úgy, ahogy a panaszkodó kollégák le tudnak hűteni a rosszkedvükkel minket, úgy a tanár érzelmi állapota is kihat a diákokra. Sokszor láttam már, hogy kollégák idegesen, gondoktól terhelten mentek be órára, majd később arról beszélgettek a tanáriban, nem értik, mi történt ezekkel a gyerekekkel, annyira rosszul viselkedtek, még kiabálni is kellett velük. Nem történt más mint az, hogy a gyerekek társas agyukkal érzékelték a tanár hangulatát és átvették azt. (Bővebben erről: Goleman, 2010)

A megtanult anyag jobb rögzítése érdekében fontos, hogy pozitív érzéseket és szituációkat kapcsoljunk a megtanulandóhoz. Fontos tudni azt is,hogy a kellemes helyzet felidézésével sokkal könnyebben előhívható az adott szókincs, vagy nyelvtani szerkezet akár. Az ember a számára fontos dolgokra emlékszik igazán, a kötelezően bemagolt anyagot a felejtésnek tanulja csupán. Emellett jól teljesíteni leginkább elfogadó, empatikus környezetben, megfelelően kialakított elvárások mentén tudunk.

A tanárnak ezért nagyon nagy felelőssége van önmagával és a diákjaival szemben, hogy kiegyensúlyozott legyen amikor tanít. Tanítson örömmel, hiszen viselkedése modell a tanítványok számára, érzelmei, a tanításhoz való hozzáállása, lelkesedése ösztönözhetik a diákokat, legyenek akár gyerekek vagy felnőttek, vagy épp elvehetik a kedvüket a tanulástól.

Felhasznált irodalom:
Goleman:Társas intelligencia, Nyitott Könyvműhely, Bp., 2010
Comer: A lélek betegségei, Osiris Kiadó, Bp., 2005