Vajon van kapcsolat az idegennyelven történő megszólalástól való félelem és a perfekcionizmus között?

A tökéletességre való törekvés nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy adott területen kiváló eredményeket érjünk el. Ki nem szeretne klassz szülővé válni, ötös vizsgát írni az egyetemen, a munkahelyi feladatot jól megoldani?

Mindez egészen addig rendben is van, amíg ezek a pozitív célok ösztönöznek, belülről fakadnak, és ha mégsem úgy teljesülnek, ahogyan azt eredetileg elterveztük, akkor azt is könnyedén tudomásul vesszük, hiszen szabad hibáznunk is.

A perfekcionizmus csapdává válik egyrészt, amikor irreálisan magas célokat és követelményeket tűzünk ki magunk elé. Másodrészt akkor, amikor az elért eredmények értékelésénél "mindent vagy semmit" alapon gondolkodunk és kizárólag kudarcként éljük meg a be nem teljesedett irreális célokat. Harmadrészt jelezheti a perfekcionizmus jelenlétét, ha folyamatosan akár a magunk, akár a mások tevékenységében a kis hiányosságokat illetve az apróbb tévedéseket figyeljük meg és emeljük ki mindig. Mindez önbecsülésünk, énképünk romlásához vezethet, gerjeszti a hibázástól való félelmet adott tevékenység során, így csökken a kockázatvállalási kedvünk és elkerüljük vagy csak erős szorongás árán megyünk bele az adott tevékenységbe.

Vegyük azt a munkakeresőt, aki számára nagyon fontos, hogy az idegennyelven folyó állásinterjún tökéletesen beszélje a nyelvet.
Mi történik?
Irreálisan magas elvárást fogalmaz meg önmagával szemben, (hibamentes -tökéletes célnyelvi kommunikáció) hiszen erős középfokon beszél (amely ezt nem teszi lehetővé, de lehet épp elegendő az adott pozícióhoz). Már az interjú előtt szorongó-stresszes állapotba kerül attól, hogy vajon meg fog-e felelni. Ennek következtében a kognitív teljesítménye csökkenni fog. Bemegy az interjúra, majd kizárólag arra figyel, hogy ne csináljon nyelvtani illetve szóhasználatbeli hibát, folyamatosan monitorozza önmagát. Így a kommunikációja szaggatott lesz, esetlegesen fel sem fogja a hozzá intézett kérdést. Kijön, majd értékeli a teljesítményét, a hibákat emeli ki önmagában, rágódik rajta. Az állást nem kapja meg. Az egész szituációhoz egy rossz élmény kapcsolódik, ezért a következő ilyen megmérettetéstől még jobban fél, beindul az ördögi kör.

Amikor felnövünk, akkor a minket körbevevő személyek, szüleink és tanáraink mintaként/modellként szolgálnak, az ő hiedelmeiket, és viselkedésüket öntudatlanul építjük be sajátunkba. Gyakori eset, amikor a szülők gyermekeiket úgy nevelik, hogy hibáikra, kisebb-nagyobb tévedéseikre állandóan rámutatnak, azonban a pozitívumokat elfelejtik kiemelni. Ugyanígy jellemző ez még ma is a tanárokra, nyelvtanárokra egyaránt. Ha a nyelvtanuló akár felnőtt, akár kisgyerek, például kiejtésben hibázik, a tanár azonnal beleszól, javít. Ezzel erősítve azt a tévhitet, hogy csak a hibamentes, a tökéletes a jó megoldás, a jó viselkedés.

Mi a kommunikáció célja?

Az "adó" a megfelelő tartalmi üzenetet el tudja juttatni a "vevőnek", az megértse azt és megfelelően tudjon az "adóhoz" visszacsatolni.

Szó nincs a fentiekben arról, hogy shakespeare-i nyelven kellene egy állásinterjún angolul megszólalnunk.
Amikor külföldiekkel beszélünk a nyelvükön, ők örülnek annak, ha csak pár mondatot is el tudunk mondani. Így a nyelvtanár is, mielőtt a hibát javítja, örüljön a diák megfelelő tartalmi közlésének, hogy a kérdésre adekvát módon válaszolt, majd csak ezután érdemes a kiejtést vagy a szóhasználatot javítani.

Ha észrevesszük magunkon a perfekcionizmus káros jeleit, próbáljuk meg azokat tudatosan leépíteni, az ezzel kapcsolatos gondolatainkat tartalmilag lebontani. De mindenekelőtt próbáljuk meg emberlétünket élvezni és engedjük meg magunknak, hogy hibázzunk.

Felhasznált irodalom:
Peurifoy: Szorongás, fóbiák, pánik