Vajon feltételezné-e bárki, egy marseillei török munkásfiúról, hogy kiváló autószerelő és az anyanyelvén kívül folyékonyan beszél még két idegen nyelvet?

2013 őszén autóval indultunk felfedezni Dél-Európát. Gyönyörű helyeken jártunk, Genova, Menton, Nizza, Marseille, Cassis, Barcelonáig szerettünk volna eljutni.

(Nizza)

Kezdetben minden úgy alakult, ahogy terveztük, kedves szállásadóknál aludtunk hangulatos szobákban, általuk ismerkedtünk a helyiekkel, csodáltuk a délvidéki tájak szépségét, Cassisban a piacon sajtokat, olivabogyót és fügét vásároltunk, a tengerparton piknikeztünk. Noha október közepe volt, perzselt a nap, igen úsztunk a boldogságban, életem legszebb pillanatai voltak.

(Cassis piac)

Cassis után folytattuk volna utunkat Spanyolországba. Beültünk az autóba, a piaci zsákmányaimmal a kezemben épp azon tanakodtunk, hogy ennyi szépség után hogyan is jöhetne bármi, ami jobb. Hiszen teljesült egy álmom, a Peter Mayle könyvekben leírt provencei hangulat és táj elevenedett meg előttünk.

(Cassis után valahol)

A felhőkből,-szó szerint, hiszen olyan magas szerpentineken mentünk,-  egy erős kattogó hang zökkentett ki minket. Majd pár perc után az autó békaugrás szerű lassulása. Szerencse, hogy kezdett lejteni az út és a marseillei autópálya közel volt, működött az internet a hegyekben. 20 km/óra sebességgel el is értünk egy autószerelő műhelyhez.Természetesen ebédidő volt, és hát ugye az a franciáknál....

Egy török srác üldögélt a műhely előtt rendíthetetlen nyugalommal a szendvicsével. Bizalmatlan voltam, amikor láttam, hogy odapislog az autónk felé, nézegeti a rendszámot, és közben mosolyog, látva az ideges, kissé vörös arcunkat.

Aztán megszólított bennünket, talán cigaretta gyújtáshoz tüzet szeretett volna tőlünk kérni, nem értettem pontosan. Ekkor már rémtörténetek zakatoltak a fejemben, láttam magunkat az újságok címlapján nagy fényképpel, mint elrabolt személyeket, a síró családot, keresésünkre küldött alakulatokat. :)

Pár szó és mondat kivételével nem beszélek franciául, a férjem alapszinten, bár, mint kiderült a későbbiekben, ez is elég ahhoz, hogy az egész utazást szállásostól és mindenestől átszervezzük.

A srác látva a nyelvi hiányosságokat, németül kezdett hozzánk beszélni. A számomra emberi nyelvet meghallva, kijöttem ködös gondolataim ketrecéből és elkezdtünk beszélgetni. Mesélt a családjáról, arról, hogy Németországban nőtt fel, a Törökországban maradottakról és végül az autónkról kérdezett. Ekkor tudatosodott, hogy autószerelő.

Lassan véget ért az ebédidő, a tulajdonos és a többi alkalmazottak is megjelentek. Azonban ők csak franciául beszéltek, és addig elegendő is volt a nyelvtudásunk, hogy elmagyarázzuk, mi történt és hol, de az egészen pontos részletekhez már kevés volt.

Ekkor mondtuk, hogy Cahil beszél németül, fordíthatna. Micsoda? Áh, dehogy, biztos nem, Cahil biztosan nem tud németül. Ügyes fiú, de hogy beszélni és fordítani is tud?! Ahh, az lehetetlen. - mondta a műhely vezetője. Mi tovább állítottuk tört franciasággal, hogy de igen, Cahil beszél, nagyon is beszél németül, hiszen az ebédidőben mi ezen a nyelven kommunikáltunk vele. A műhely vezetője értetlenkedve és meglepődve nézett ránk. Végül hívatta a srácot, aki természetesen tudott fordítani és aki végül "személyi" autószerelőnkké vált. 

(Marseille kora reggel)

Három nap múlva, amikor mentünk az autónkért, Cahil boldogan magyarázta, hogy a gyertyák mentek tönkre,és hogy a német tudására tekintettel előléptették és irodai munkát is kapott, amit ha jól csinál, akkor még a fizetését is megemelik. Együtt örültünk és irtóra szégyelltem magam a kezdeti félelmeim és előítéleteim miatt. Nagy öleléssel váltunk el tőle, és figyelmeztetett, hogy váltsunk szervizt itthon, mert valószínűleg rosszul dolgoznak.

Amíg az autó készült, Nimesben, Avignonban, Arlesban töltöttük az időt, vonattal közlekedtünk és a bosszúságból öröm lett. 

Szerencsésen megérkeztünk aztán Barcelonába és néztük meg a spanyol vidéket is, majd Grasse-on keresztül Cinque Terre érintésével jöttünk élményekkel gazdagon haza.