Tavaly. Párizs. Egyedül. Bátor és boldog voltam. Zsebemben három francia kifejezéssel indultam útnak: „je suis”, je’ne parle pas francais, cherchez. Érdekes, a metróalagutak útvesztőjében kiismertem magam. Nem úgy a Diadalívnél. Miután negyedszerre tettem meg ugyanazt a kört minden eredmény nélkül, nagy lépésre szántam el magam: odamentem az egyik rendőrhöz.Természetesen csak franciául beszélt. Már igen fáradt és éhes voltam, így szörnyű kiejtéssel és ragozatlansággal a „je ...cherche avenue… és a je’ne parle pas francais” varázsszavakkal kezdtem zsonglőrködésbe. A rendőr végtelen kedvességgel és derűvel magyarázta el nekem, hányadik utcánál kell befordulnom, aztán hogyan menjek tovább a szállodáig. Megértettem amit mondott, megtaláltam a szállodát. Később azon kaptam magam, hogy az alapfok alapfokának az alapfokán - elkezdtem használni ezt a nyelvet. Összebarkácsoltam az újonnan megtanult kifejezésekből a mondataimat. Bisztróban, múzeumban, vásárláskor. Mit veszíthettem? Maximum annyit, hogy két crèpes helyett hármat kaptam, vagy nem sonkásat, hanem csokoládésat, vagy épp a kávémra nem tejszínhabot tettek, hanem tejhabot. Életem egyik legjobb élménye volt. Párizsban. Egyedül. Zsebemben három kifejezéssel.